http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0828&article=2008-0714-1003-23WBSL
Simone Weil, szegény, ha élne, s a nálunk mostanában, a gyűlöletbeszéd szankcionálásáról meg-megújuló vitában merte volna követelni, hogy "állítsák bíróság elé mindazokat, akik az írást arra használják, hogy hazudjanak az embereknek", jól megkapná a magáét, mint a parttalan véleménynyilvánítási szabadság (s így a demokrácia) ellensége. Hasonlóképp járna a másik Simone (de Beauvoir) is, aki Simone Weilre utalva nem átallotta leszögezni: "megértem követelését. Vannak szavak, melyek épp úgy gyilkolnak, mint a gázkamra." Mielőtt azonban mindketten a szólásszabadság ellenségének hírébe keverednének, gondoljunk arra is, hogy a két Simone éveken át volt szemtanúja annak a folyamatnak, hogy miként növi ki magát valami félelmetesen mássá a gyanútlanul szabadjára engedett verbális agresszió. Számukra ez tapasztalat volt, nem pusztán teória, csak mi vagyunk hajlamosak, évtizedekkel később, megfeledkezni arról, hogy ilyesmi máskor és másutt megint bekövetkezhet. Úgy kezeljük a kérdést, mintha elméletileg eldönthető volna, hogy mi jelent nagyobb veszélyt a demokráciára, a szólásszabadság bármilyen okból történő, részleges korlátozása, vagy a praxisba átültetett verbális agresszió?
Nálunk manapság olyan, alkotmánybírósági direktívával alátámasztott nézet uralkodik, miszerint a véleménynyilvánítás szabadsága még az emberi méltósághoz való joggal szemben is prioritást élvez, és aki erről mást gondol, az nem demokrata. Továbbá: a gyűlöletbeszéd azért nem veszélyezteti a demokráciát, mert az uszítás hatása nem közvetlen következményként jelentkezik. Hogy ez az indoklás merőben történelmietlen, hogy a gyűlöletbeszéd hatékonyságát aligha lehet időbeli korlátok közé szorítani (a törvény megalkotói különben is elmulasztották közölni, mekkora az az intervallum, amelyen belül a hatás még közvetlen, s hol a határ, melyen túl szerintük már megszűnik az ok-okozati összefüggés), azt illetően rendelkezésünkre áll a gyűlöletbeszéd talán legautentikusabb gyakorlójának tanúvallomása, aki fő művében, a Mein Kampfban elég meggyőzően számol be arról, milyen keserves dolog volt kivárni, amíg a gyűlöletbeszéd hatása érvényesülni kezd, de megérte: "1918-ban tervszerű antiszemitizmusról még szó sem lehetett. Élénken emlékszem a nehézségekre, melyekbe az ember beleütközött, ha csak ajkára vette a zsidó szót. Vagy buta bámulat tárgya volt, vagy heves ellenállásra bukkant. Első kísérleteink, melyekkel a nyilvánosság előtt rá akartunk mutatni az ellenségre, kilátástalanoknak látszottak, és csak lassan kezdtek a dolgok e téren javulni". Avagy kétségbe vonná bárki is, hogy Hitler szónoklatai kimerítik a gyűlöletbeszéd ismérveit? Loebének, a weimari demokrácia parlamenti elnökének lett volna igaza, aki ebben a kérdésben hajszálra ugyanazt az álláspontot foglalta el, mint a véleménynyilvánítás korlátlan szabadságának mai doktrinér védelmezői? Amikor ugyanis kiderült, hogy a náci párt gyűléseinek szónoka egyenesen a demokrácia megdöntésére uszít, a porosz belügyminiszter pedig emiatt be akarná tiltani a beszédeit, Loebe kijelentette: "demokratikus országban nem lehet felelősséget vállalni azért, hogy valakitől megtagadják a szónoklási engedélyt".
A németek megszállta Franciaországban a gyűlöletbeszéd legfőbb gyakorlói: Maurras, Daudet, Xavier Vallat, Brasillach, Rebatet, Drieu La Rochelle és mások egytől egyig náci kollaboránsok lettek, akiket eszméik valóra válása (pl. Drancy és Oradour) sem józanított ki, sőt, ekkor derült ki, hogy fellépésük igazi értelme még a demokrácia keretei között annak a szellemi bázisnak (mondhatni ötödik hadoszlopnak) a megteremtése volt, amelynek addigra, amikor a gyűlöletbeszéd után eljön a "gyűlölet-tettek" ideje is, rendelkezésre kellett állnia, hogy legyen, aki az eszméket a gyakorlatba átültetni is képes. Ez évtizedek folyamán, lépésről lépésre következett be, s ami a húszas évek végén, a harmincasok elején még csupán hóbortos konzervativizmusnak, királypártiságnak (tehát nevetséges rögeszmék halmazának) látszott, az idő előrehaladtával lopakodva, fokozatosan alakult át valami mássá.
Ennek egyik korai stádiumáról Márai Sándor egykorú párizsi tudósítása (Ujság, 1930. január 5) ad hírt: "Léon Daudet harca már régen nem a Királyságért, inkább a Köztársaság ellen tart. Daudet azt hörgi, először pusztuljon a Respublika, a többit aztán majd meglátjuk". Ez a "többi" leginkább a radikális szélsőjobboldal szellemi vezérének, Maurrasnak a nevéhez fűződik. Ő az, aki (más jobboldali szellemi nagyságokkal együtt) elítéli "a nemzetek közti jogegyenlőség veszedelmes ábrándját", aki különbséget tesz felsőbbrendű és alsóbbrendű nációk között, aki 1936-ban baloldali képviselők meggyilkolására buzdít, s az általa javasoltakkal kapcsolatos erkölcsi fenntartásokat hazaárulásnak minősíti. Maurras követői és tanítványai szerint Franciaország minden bajának okai a zsidók, illetve általában "az idegenek". Amikorra a háború előtti utolsó demokratikus kormány a demokrácia védelmében megcsinálja a maga gyűlöletbeszéd-ellenes törvényét, már szinte el is késett vele, mégsem volt hiába, amit az is jelez, hogy rögtön fölszisszen rá - jellemző módon! - még a magyarországi radikális szélsőjobboldal is: a nyilas Pesti Újság például 1939. július 18-án "demokratikusnak semmiképpen sem nevezhető rendelet"-ként bélyegzi meg, mondván, "napok óta felháborodottan tárgyalja a francia közvélemény jobboldali gondolkodású része a kormánynak azt a legújabb intézkedését, amellyel súlyos börtönbüntetés terhe mellett megtiltja, hogy akár élőszóval, akár nyomtatásban, akár társadalmi politikai úton másvallású franciák vagy vendégjogot élvező idegenek ellen harcot hirdessenek. Ez a rendelet tulajdonképpen nem más, mint védekezés a Franciaországban is terjedő antiszemitizmus ellen." Úgy gondolom, ez van olyan különös fejlemény, hogy még csaknem hetven évvel későbbi vitáink közben is érdemes elgondolkodni rajta, vajon miért csap fel egy nyilas orgánum a demokrácia védelmezőjének, miért olyan fontos számára a véleménynyilvánítás szabadsága? A cikk folytatásából kiderül, hogy miért: mert "a törvény első áldozataként letartóztatták Céline doktort, a kiváló antiszemita írót, akinek eddig rengeteg zsidóellenes könyve jelent meg. Céline ellen most megindult az eljárás. A nacionalista francia közvélemény óriási felháborodással fogadta az intézkedést. A jobboldali sajtó tiltakozik ezek ellen a rendszabályok ellen és a zsidók kiutasítását követeli. A párizsi utcán is napirenden vannak a zsidóellenes tüntetések. Ezek azonban nem változtatnak a tényen, hogy Céline fogságban van, könyveit pedig elkobozták." Könyvek elkobzása már akkoriban sem gyakran fájt a jobboldali radikalizmusnak, kivévelt képeztek azok az esetek, amikor olyan íróról volt szó, mint Céline, aki "különben a németbarát francia politikai irányt is követeli, és azt hirdeti, hogy a franciák is árják s ezért hálára vannak kötelezve Hitlernek, aki Európát megszabadította a bolsevizmustól és a zsidóságtól". Ha a mai magyar doktrinérek logikáját vesszük alapul, a Céline elleni fellépés merőben jogszerűtlen volt, hiszen az ő uszító művei és például a drancy-i tábor létesítése (1942. július 12.) között évek teltek el, tehát a gyűlöletbeszéd hatása nem azonnal és nem közvetlenül jelentkezett, akkor pedig ugyebár szankcionálható bűn sincs. Ha ad absurdum visszük tovább ezt a gondolatmenetet, a fenti logika alapján a náci kollaboránsok elleni perek is jogszerűtlennek minősíthetők, hiszen a vádlottak semmi mást nem tettek, csak arról nyilvánítottak véleményt, hogy például a resistance résztvevőivel miként kellene elbánni. Ezt a francia ellenállási mozgalom iránt elfogultsággal aligha vádolható honfitársunknak, Gallicusnak, a Magyar Nemzet franciaországi tudósítójának A maquis végzetes napjai című, 1944. február 13-i cikke is igazolja: "az Oeuvre, a Cri du People, az Action francaise és az új kontinentális élet más fáklyavivői számtalan argumentummal bizonygatják, hogy nem elég ezrével börtönbe vetni, s kényszermunkával sujtani a gyanús elemeket. A városok és a falvak teli vannak de Gaulle híveivel, múltba kacsintgató katolikusokkal, kommunistákkal, a régi parlamenti rendszer csatlósaival. Rájuk kell, egyetemükben, mázsás ököllel lesujtani. A fontos az, hogy osztályozzuk a kétes polgárokat, világítsuk át életüket, ítéljük el és végezzük ki őket! A biztonságnak puszta árnya is már csak ezen az áron állítható helyre - írja Charles Maurras". Ha tehát Maurrasnak ez a véleménye is szerepelt a vádak között, akkor a bíróság követett el bűnt vele szemben: nem tisztelte az agg fasisztának a szabad véleménynyilvánításhoz fűződő jogát.
Annál inkább el lehetett volna marasztalni Simone de Beauvoirt, aki A körülmények hatalma lapjain egyetérteni látszik a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásával, hiszen helyesli, hogy "Brasillachot sem pusztán politikai meggyőződése miatt vonták felelősségre", hanem azért is, mert "leleplezései, gyilkosságra és népgyilkosságra való felhívásai révén közvetlenül együttműködött a Gestapóval."
A demokrácia ellensége volt továbbá, fentiek szerint, Albert Camus is, aki a Combat 1944. augusztus 22-i számában így fenyegetődzött: "ezek az emberek, akik egyik kézzel áldásukat adták, a másikkal öltek, akik kétszínűségel párosították a rémuralmat, akik négy álló éven át a valláserkölcsi prédikációk és a kivégzések, a szentbeszédek és a kínvallatások szörnyű vegyülékében éltek, ne várjanak Franciaországtól sem felejtést, sem könyörületet". És ezt mégcsak nem is pillanatnyi felindulás, hanem meggyőződés iratta le vele, ami egy másik, 1945. január 5-i cikkéből is kiviláglik: "az az ország - írja -, ahol nem történt meg a megtisztulás, számíthat rá, hogy nem lesz megújulás sem. A nemzetek arcukon viselik igazságszolgáltatásukat, a mi nemzetünknek valami mást kéne a világ felé mutatni, nem ezt a zilált arcot". Sőt, Camus még egy évvel később is úgy véli: "mostantól fogva bizonyos, hogy a tisztogatás Franciaországban nemcsak, hogy elmaradt, de el is komolytalanodott". Ez a jóslat aztán túlságosan is igazolódott, hiszen már 1947-re a meggyőződéses antifasiszták legnagyobb felháborodására Európa-szerte divattá lett az uszítók véleménynyilvánítási szabadságának védelmezése.
Mint a francia viszonyokat illetően Simone de Beauvoir följegyzi: "a kollaboránsok pályája nyílegyenesen ível felfelé. Flandin az Aurore-ba ír, Montherlant A Szent Jakab rend nagymesterét vitte színre, Sacha Guitry pedig A sánta ördögöt, a kollaboráció átlátszó mentegetését. Maurras pert indított Stéphane és Bourdet ellen. A Table Ronde barátian kitárta kapuit a volt kollaboránsok és cimboráik előtt. Tucatjával jelennek meg a Pétain politikáját igazoló könyvek, ami két esztendővel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. Bardéche Levél Mauriachoz című cikkében odáig ment, hogy védelmébe vette a Je suis partout-t. Boutang Maurras dicsőségét zengte előadásaiban..." A régi Nagyvilág 1947/3. számában Bölöni György is hasonló tünetről számol be: "Maurras a börtönben verseket ír és ha bizonyos Léon Rameau verseit olvasod egy friss kötetben, nem is sejted, hogy e kártékony vén royalistának szeded magadba kicsempészett gondolatait." A lap 5. száma az ős-szürrealista Philippe Soupault naplójának megdöbbentő részletét közli, melyben a költő azon háborog, hogy "a kihívó kirakatokban kizárólag olyan írók műveit látom, akik vidáman együttműködtek az ellenséggel: Giono, Montherlant, Jouhandeau, Ramon Fernandez, Alfred Fabre-Luce, Bertrand de Jouvenel, Henri Bordeaeux. Arról a Bordeaeux-ról van szó, aki ma tartja székfoglalóját a franciának mondott Akadémián, míg Grousset úr André Bellessort-t dicséri, a Je suis partout munkatársát és főegyüttműkődőjét. Mikor fogják egyszer Maurras-t dicsérni? Este egy új folyóirat levonatát mutatják meg nekem. A vezércikket, amely Résistantialisme (Ellenállásizmus) a címe, valami Michel Dacier írta, de ez persze álnév. Bátor fiú a pamfletíró! A többi munkatársak és együttműködők szintén ugyanazzal a tintával írnak, amelyet Vichy-i vízzel kevertek és maurrasizmussal festettek meg. Nemde, mi közöm hozzá? Hát igen, nekem ehhez még sokáig lesz közöm."
A Camus által hiányolt megtisztulás és megújulás nálunk is elmaradt, de 1947-ben legalább terítékre került egy vita, amely a büntetni a demokrácia védelmében, vagy a demokráciát megvédeni a gyűlöletbeszédtől-dilemma körül forgott. Jellemző epizódja ennek, hogy a népbírósági törvény módosításáról szóló javaslatot ismertetve Ries István (a később Rákosiék börtönében agyonvert igazságügyminiszter) kénytelen volt hangot adni csodálkozásának, miszerint "egyesek kifogásolják azok megbüntetését, akik akadályozták a fasisztaellenes vélemény nyilvánítását". A véleményszabadság ugyanis (régi jó jobboldali szokás szerint) nálunk is csak a fasiszták mentegetőit illette volna meg. A disputa a parlament falain kívülre is átterjedt, s ami akkor pró és kontra elhangzott, olyan emberek szájából hangzott el, akiknek a gyűlöletbeszéd szabadjára engedése személyes, mondhatni húsbavágó élményük volt, és nem elvont, merőben teoretikus probléma. Ezért érdemel néhány hozzászólás még ma is (a történelmi érdekességen túl) megfontolást. Kéthly Anna a Szocializmus c. folyóirat 1946/3-4. számában azt fejtegette, hogy "sem a demokráciát, sem a köztársaságot nem védik meg önmagukban a bűntető rendszabályok, amelyek körül az elmúlt hetekben a koalíció akut láza megmutatkozott. A magyar demokrácia hordozóinak a büntetőrendszabályokon és a fasizmusellenes propagandán túl ki kell szélesíteni a demokrácia eszméinek táborát is." Ugyanott Faragó László úgy vélte: "a demokrácia önvédelme a fasizmus tapasztalatai után a demokrácia létfeltétele. A hiba csak ott van, hogy a demokrácia ellenségei a demokrácia védekezését mint a demokratikus elv megcsúfolását, a demokrácia hiányának bélyegzik". Vajon e véleményeik miatt Kéthlyt és Faragót tartsuk a véleménynyilvánítási szabadság ellenségeinek? Vagy csak arról van szó, hogy ők, az akkori disputa résztvevői a weimari leckéből megtanulták azt, amit mi most megpróbálunk elbliccelni?
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 28. szám